Az előző részt ott hagytuk abba, hogy a klasszikus
Mini - korra, nemre, vagyonra, illetve rangra való tekintet nélkül - mindenkit
elvarázsolt. Rajongtak a formájáért, értékelték a remek térkínálatát, élvezték
a magabiztos úttartását és nem utolsó sorban dicsérték a csekély fogyasztása
miatt. A tervezők, köztük Sir Alec Issigonis azonban nem ültek a babérjaikon,
újabb - Miniben rejlő - lehetőségek után kutattak. S ha már kutattak, akkor találtak
is, az 1960-as év elejére két újabb Mini-verzió érkezett: a kombi és a Van.
Különbség persze nem sok akadt a két modell között, csak az üvegfelületük
nagysága tért el, természetesen az áruszállításra született Van nem
büszkélkedhetett annyi ablakkal, mint a hátsó ülésekkel is felszerelt családi
modell.
Utóbbi - hasonlóan a klasszikus Minihez - szintén két emblémával került
forgalomba, Morris Mini Traveller és Austin Seven Countryman néven. A következő
kiadásra sem kellett sokkal tovább várnia a rajongóknak, 1961-re elkészült a
világ egyik legkisebb áruszállítója, a Mini Pick-up. Aztán 1964-ben megérkezett
a „strandmini", a Moke; a teljesen nyitott, vagyis az időjárás viszontagságai
ellen szinte semmit nem védő karosszériájú, négyszemélyes járgány különösen az
Egyesült Államok és Ausztrália homokos és napsütötte tengerpartjainál vált
közkedvelt közlekedési eszközzé.
Az idő múlásával a „classic Mini" sem kerülhette el a sorsát, ahogy mostanában mondják
modellfrissítésen esett át, majd az újításokat folyamatosan átültették a többi
variánsba. A legfontosabb újdonság talán a nagyobb és erősebb motor volt, a még
mindig aprócska, 998 cm3-es egység immár 38 lóerőt tudott. A kombi meg a
korábbinál is tágasabb kasztnit kapott, csak a tengelytávja maradt változatlan.
Majd jött a GT, 1,3-as, 59 lóerős erőforrással, 1275 GT típusjelzéssel. És csak
özönlöttek és özönlöttek a különböző Minik a szerelősorról, a nagy szériának a
80-as évek eleje vetett véget. 1980 és 1983 között befejeződött a Clubman, a
Countryman, az Estate, illetve a Van gyártása, csak az eredeti Mini maradt a
kínálatban, 1986-ban már az ötmilliomodik gördült ki az Oxfordi gyárkapun.
1991-ben újra örülhettek a rajongók, egy újabb karosszériatípus mutatkozott be,
a kabrió. Érdekes módon a Cabriolet ötlete Németországból származik, néhány
tuningmester olyan ügyesen hámozta le a kisautó tetejét, hogy a Rover gyár
megvette a konstrukciót. Összesen körülbelül 1000 darab ilyen Mini készült.
Az eddigi felsorolásból, történetből egyetlen egy Mini maradt ki, méghozzá a
legkülönlegesebb, a legizgalmasabb, egyenesen John Cooper „kezének gyümölcse".
Surrey-i születésű, igazi angolként nemigen volt választása, imádta az autókat,
még jobban a versenyzést, ereiben valószínűleg inkább benzin, mint vér
csörgedezett. 1946-ban, alig 23 évesen - édesapjával együtt - megalapította a
Cooper Car Company-t, és Formula3-as versenygépeket kezdett építeni. Később
átnyergeltek a felsőbb osztályba, az autóversenyek királykategóriájába, a
Formula1-be, ahol 1955-ben középmotoros kocsijuk forradalmi lépésnek számított.
1959-ben és 1960-ban mind az egyéni, mind a csapat-világbajnokságot is
elhódították, nem csoda, hogy hamarosan az összes csapat az ő koncepciójukat
másolta.
Sir Alec Issigonis-szal is a pályán, a pálya mellett ismerkedett meg, később
szoros barátság és szilárd alapokon álló üzleti kapcsolat fonódott köztük. Nem
csoda hát, hogy John Cooper azonnal felismerte a Mini képességit, ugyanakkor ő
nem az általában méltatott tulajdonságok miatt csapott le a kiskocsira. Az
élvezeti faktort, a fürgeségét akarta kihasználni, verseny körülmények között
szerette volna kipróbálni, s ezért kisírta a BMC gyár vezetőinél, hogy hadd
készítsen egy speciális verziót.
Így született meg a Cooper, amely 21 extra lóerőt és sokkal több gyönyört
kínált a vezetőinek. Akár 130-cal is tudott robogni, a nagyobb teljesítményt
pedig első féktárcsák próbálták megzabolázni. Ennyi persze még nem volt elég
Coopernak, nemsokára egy 70 lóerős, 1100 cm3-es aggregátot épített az apró autó
orrába, sőt az S verzió már új szervofékekkel is büszkélkedhetett. Ez a bázis
kiváló rally alapot nyújtott, amit szinte maradéktalanul ki is használtak. Két
év viszonylagos sikertelenség után (először az utolsó kilométereken vezető
helyről esett ki a Mini, másodszor pedig csak harmadik lett az összesítésben)
az 1963/64-es idényben megnyerte a híres Monte Carlo Rallyt, s nem is hagyta el
a városállam trónját még két évig.
Innen folytatjuk legközelebb, mert a történetnek koránt sincs még vége, jönnek az újkori Minik, meg egy csomó
érdekesség, érdemes lesz elolvasni a harmadik részt is.
