A mexikói - Nissan Tiida 1.5 dCi

Japán márka, francia tulajdonos, mexikói gyártás. Ez aztán a szép összmunka, népek barátsága. De van egy kis bibi a dologban: a mexikói gyártás. Nem azért, mert 1986 óta utálnom kéne a mexikóiakat, hiszen nem ők tehetnek arról, hogy ott kezdődött a magyar foci sok évtizedes mélyrepülése. Mégis jóval többre értékelnék - hogy ugyanannál a népcsoportnál maradjak - egy spanyolországi összeszerelő-üzemet.

Mexikó ugyanis - önhibáján kívül - sokat elvesz a Nissan Tiida kedvelhetőségéből. Sőt, származása miatt soha nem lesz belőle népautó, a (büntető)vámok egyszerűen túl drágává teszik a kategóriájához képest. Pedig egyébként egyáltalán nem rossz választás a mexikói.
Igaz, nem a formájával fogott meg, se nem szép, se nem csúnya kocsi a Tiida; még átlagosnak sem merném igazán titulálni, magasságával és arányaival jócskán kilóg a tömegből. Amúgy nincs vele nagy baj, csak a túlságosan összehúzott csomagtérajtó rontja el a pozitív esztétikai összképet, mert szemből és oldalról rendben van a gép. Az mindenesetre biztos, hogy közel sem olyan észrevehetetlen, szürke egér, mint közvetlen elődje, az Almera volt, a járókelők lépten-nyomon megfordultak utána, talán a szép kék fényezése, talán az újdonság ereje miatt. Tiida vásárlása esetén azért érdemes megnézni a négyajtóst, egy fokkal harmonikusabb, mint a tesztelt verzió. Praktikumban azonban nem nagyon tud versenyezni vele, az ötajtós utasterének mérete és variálhatósága igen jó használati értéket garantál. A kabin minden irányban tágas: elöl-hátul bőven jut hely a lábaknak, a fejeknek és a vállaknak, az ülések is kellően szélesek, csak az ülőlapjuk lehetne hosszabb.

Érdekes helyre kerültek a magas pozíciójú első „fotelok" állítókarjai, a szokásostól eltérően a belső oldalon vannak. A hátsó sor szintén mozgatható előre-hátra, ha kell, óriási a lábtér, ellenkező esetben pedig a csomagtartó, de változtatható a háttámla szöge is. A folyamat az utastérből és a raktérből egyaránt kivitelezhető - majdhogynem egyetlen mozdulattal, s még csak nem is muszáj az egész „padsort" egyben tologatni. A komfortot két könyöklő, pohártartók és rekeszek egész sora növeli, a kárpitozás ízléses, külön említést érdemelnek a süppedős ajtókönyöklők.
A műszerfal viszont le sem tagadhatná amerikai mivoltát, egyszerű, nagy, sima felületek alkotják, kevés gombbal, kapcsolóval. A csak föl és le állítható kormány és a műszerek meg tipikusan nissanosok, szinte az összesben ugyanilyen van, valakinek nagyon, valakinek kevésbé tetszik ez az uniformizálódás.

A motort és a váltót meg a Renault szállítja, utóbbinak nem örültem túlságosan. Hiába a hat fokozat, lenne inkább eggyel kevesebb, csak ne „klattyanna" mindig; az tuti, hogy ezt a franciák már nem építenék be saját autójukba. Legalább könnyen jár és a fokozatkiosztása is jó, könnyű ideális tartományban pörgetni az 1,5-ös dCi-t, amely hengerűrtartalmához képest erős, takarékos és az orgánuma szintén kellemes. Nehéz rá rosszat mondani, szépen megbirkózik a tekintélyes karosszériával, nem lehetetlen vele az előzés, 1500 és 3000 között jó a rugalmassága. Alatta és felette azért nem érdemes próbálkozni, ez egy modern turbódízel motor, annak minden előnyével és hátrányával. További előnye még a takarékossága, 5 literből kijött 100 kilométeren, s még csak oda se kellett figyelnem túlságosan a lábamra. A kanyarok és az úthibák sem jelentettek problémát, amilyen kényelmesen rúgózik, annyira meglepő a jó kanyarvételi tulajdonsága a Tiidának. A tesztautó 4,8 milliós vételára viszont - a korábban kifejtett okok miatt - egy cseppet sem barátságos, még a jól felszerelt Acenta kiadás esetében sem. Hiába széria az automata klíma, az esőérzékelő, a kormányról kezelhető rádió vagy a függönylégzsák, mindig csak az jár az eszemben, hogy mennyivel olcsóbban megúszhatnánk - európai gyártás esetén.