Az Alfából a piros az igazi!

Szerencsére a 147-es tesztautó ebben a színben pompázott, így nem volt okom a fanyalgásra, amikor átvettem. Ráadásul a TI típusjelzés kirívóan jól felszerelt, különleges optikai csomaggal megvadított Alfát jelent, amely elsősorban a sportos beállítottságú, örök ifjonc vezetők pénztárcájára lehet veszélyes. Ez még akkor is így van, ha ebben a 147-esben egy dízelmotor dohogott, mert a 150 lóerős Multijet erőforrás a 147-es kínálat egyik legpotensebb tagja.

Olyannyira az, hogy menetteljesítmények terén például rendesen odaver a szintén 150 lovas, 2 literes benzinmotornak. Kerek fél másodpercet ver rá 0-100 km/h-ra való gyorsulás esetén, de az 1000 méteres sprintet is hamarabb abszolválja 2 tizeddel. Ezek az adatok a gyakorlat során nagyon jó dinamikában nyilvánulnak meg, a Multijet 147-essel élvezet autózni. Csak azt kell megvárni, hogy a fordulatszámmérő mutatója elhagyja az 1500-as határt, onnantól kezdve már terhelhető a motor, 2000 fordulattól pedig még „hátba is rúgja” a sofőrt és az utasokat. (Legnagyobb nyomatéka, a 305 Nm ekkor jelentkezik.) Más dízelekkel szemben a pörgetést is jól bírja, nem hal meg hirtelen 3000-nél, de még 4000-nél sem, ereje csak fokozatosan esik vissza a magas tartományban. A 6 fokozatú váltóval azonban nem probléma az ideális sávban tartani a fordulatszámot, ezért az Alfa mindig kész egy kiadós gyorsulásra. Végsebessége átlépi a 200 km/h-t, ami bőven több, mint a Magyarországon megengedett sebességhatár.

Így könnyedén, nagy biztonsági tartalékkal lehet leküzdeni az utazásokat az Alfával, és az már természetes, hogy a német autópályák korlátozás nélküli szakaszain sem jönne zavarba az Alfa. De talán még az autópályáknál is élvezetesebb vele egy szerpentin, a sportfutómű a 17 collos felnikkel kiegészítve egyszerűen elképesztő magabiztosságról tesz tanúbizonyságot. A dízelmotor nagyobb súlyát csak extrém esetekben érezni meg, a 147-es csak nagyon enyhén alulkormányozott, kanyarsebessége kiváló, útfogása kifogástalan. A későn beavatkozó menetstabilizáló könnyedén korigája az apróbb vezetői hibákat, a direkt kormány és a határozott fékek miatt mégsem gondoljuk soha, hogy más vezet, gondolkodik helyettünk. A gyorsulást kísérő hang ugyan kellően erőteljes, mégsem konkurálhat egy benzines vagy az öthengeres Volvo D5-ös egyedi orgánumával.

A TI csomagnak, illetve a korábban dicsért sport futóműnek és a nagy felniknek azonban vannak hátulütői is, jóval sérülékenyebbek, érzékenyebbek az úthibákra, mint az átlagos társaik. Ezért például Budapesten erősen figyelni kell az útminőségre, ha el akarjuk kerülni az ebből adódó kellemetlenségeket.

Az Alfa egyébként más szempontból nézve is kétarcú, ha ugyanis egy kicsit lehiggadtunk, és nem tapossuk folyamatosan a gázpedált, az adrenalinszintünk csökkenésével párhuzamosan a 147-es megmutatja a takarékos oldalát. Normális országúti tempóval haladva az Alfa szűkmarkúan bánik a gázolajjal, alig éget el 6 liter üzemanyagot 100 kilométerenként. Egyébként minden tudását kihasználva sem megy 8 és fél liter fölé az átlagfogyasztás, ami nem rossz érték a kíméletlen üzemeket is figyelembe véve.

De nem rossz a 147-es belseje sem, a TI csomagnak itt csak előnyei vannak. Kezdjük például a sportülésekkel, amelyek szemre gyönyörű, finom tapintású bőrből készültek, ráadásként az középen egy kicsit megvadították piros cérnával. Ugyanez a finom anyag - steppelt változatban - visszaköszön az ajtókon, valamint a szintén csak felsőfokon dicsérhető kormányon is. A műszerfal olyan, mint minden Alfában, sportos, informatív vagyis jól néz ki. A sötét számlapú műszerek mégis különlegesek, bizony szebbet nehéz elképzelni belőlük. Az alumínium borítású középkonzol viszonylag egyszerű, nincs nagy navigáció vagy telefon, csak „szimpla” Bose-hifi, és kétzónás automata légkondicionáló. Használható méretű rakodóhelyet pedig végképp alig találunk, az ajtózseb kicsi, a kesztyűtartó szintén, csak a lehajtható, üreget rejtő kartámasz tud vigasztaló hatású lenni.

A helykínálat elöl rendben van, átlagos utasoknak még a fejtérből értékes centiket ellopó napfénytető sem okozhat problémát, hátul azonban nem ennyire egyértelmű a helyzet. Hiába a 2545 milliméteres tengelytávval az olaszok sem tudtak csodát művelni, ez az adat egyben be is határolja a belső nagyságát. A 147-es egyetlen szerencséje, hogy a kategória többi prémium autójában sem különb a hátsó láb és fejtér, igaz ezt Magyarországon nem nagyon tolerálják a vásárlók. Ide is jutott viszont a finom bőrből, szellőzőcsatornából és kartámaszból, és még a hátsó ablakok is elektromosan kezelhetők. További negatívuma az Alfának a csomagtartó mérete, ami nem éri el 300 litert. Ez bizony kisautós érték, hiába bővíthető, érezni rajta, hogy feláldozták a forma oltárán.

Azé a formáén, ami a legszebb, a legmenőbb az alsó-közepes kocsik között. Míg a modellfrissítés előtt simán „lenőiautóztam” a 147-est, az új mellett már én sem tudok elmenni érzelmek nélkül. Pedig nem sokat változott az Alfa; az új, haragos, némiképp gonosz tekintetű lámpák mégis új karakterben tűntetik fel a kompakt ötajtóst. Vagy háromajtóst? Hát igen, valóban nehéz eldönteni róla, mivel a hátsó kilincsek még most sem látszanak, kíváncsi vagyok, hogy a nemsokára érkező új modell megtartja-e ezt a ravasz megoldást. Szokás szerint szép a sportosabb spoilerbe ágyazott Alfa-pajzs, de a felnik kiválasztásánál is a legjobb ízlés döntött. A kocsi fara különösen sportos az apró tetőszárnnyal és a széles felnikkel, összességében nagyon stramm kiállású az Alfa 147-es.

Sajnos azonban az olaszok legkisebb modellje nem éppen olcsó játékszer, a sportcsomag nélkül is 6 millió forintot kell érte fizetni. Igaz ezért a nem kevés pénzért rengeteg örömet kapunk, az Alfa alaposan meghálálja az ellenértékét.