Be kell látnom, hogy öregszem! Már eddig is voltak intő jelek, de csak nevettem rajtuk. Kopaszodom?! És? Úgyse látom a fejem tetejét! A lépcsőházban csókólomot köszönnek a gyerekek?! Ugyan már, mindenkinek azt köszönnek! Régen utáltam a tarhonyát, most meg szeretem?! Hát aztán! A tökfőzeléket még mindig nem eszem meg! De, hogy egy dízelmotorért lelkesedjek! Az súlyos! Hogy miért? Hamarosan kiderül! Ja, és persze az is, hogy mi köze a koromnak egy dízelmotorhoz, és egy kisautóhoz. De előbb vizsgáljuk meg a címben szereplő Cliót alaposabban!

Kezdjük rögtön a méreteivel! 3986 milliméter hosszú, 1707 milliméter széles, 1493 milliméter magas, tengelytávja pedig 2575 mm (Volkswagen Golf V – 2578 mm). Nem éppen tipikus kisautós adatok ezek, a Clio szinte mindenben lepipálta osztálytársait. A francia modell kategóriájának első „újhullámos” képviselője, karosszériájának kialakítása megfelel a legújabb biztonsági követelményeknek, utastere pedig akár eggyel magasabb osztályban is megállja a helyét.

Formája ennek megfelelően nagyautós, a Clio megkomolyodott, elvesztette elődjének vidám bumfordiságát. Helyette nagyon aerodinamikus, szemből és oldalról különösen tuti a „kis” Renault, a hátulja azonban nehezebben emészthető. A rafinált ívű első fényszórók kiegészítő kanyarfénnyel is rendelkeznek, a berendezés jelentősen segíti az éjszakai vezetést, szerepe különösen városban nagy. A hűtőmaszk passzol a jelenlegi Renault-palettába, a Clio mégsem egyenarc, hanem önálló, erős egyéniség. A tesztautó színe elegáns, gyári könnyűfém felnije szép, legklasszabb külső extrája mégsem ez, hanem kétrészes, nyitható panorámateteje.

A 200.000 forintos opció eszméletlen atmoszférát varázsol az utastérbe, igaz Privilege felszereltség esetén amúgy sem lehet egy rossz szavunk rá. A francia „lakberendezők” ízlése első osztályú, kellemes a színvilág, a felhasznált anyagok finomak, a formavilág pompás. Jó példa erre az ajtózsebbel összeolvadó könyöktámasz, amely gyakorlati hasznán túl esztétikai élmény is, vagy a jó fogású bőrkormány, mely mögül modern rajzolatú műszerek „kacsintanak” a vezetőre. Az alapváltozattól eltérően a kétszínű műszerfal puha burkolatot kapott, a középkonzol erősen emlékeztet a Meganéra. Ez nem jelent ergonómiai hátrányt, ugyan a rádió gombjai lehetnének nagyobbak, de a kiváló távirányító kiküszöböli ezt a hibát. A klíma tökéletes, egyszerűen kezelhető, hatásos. A Clio a távirányítós kártyával (100.000 forint) automatán nyit és zár, nem kell keresgélni a kulcsot, a motor is gombnyomásra indul.

A Renault helykínálata jó, négy felnőtt kényelmesen utazhat benne. Néha mégis „kerestem a centimétereket” benne, persze nem elöl, hanem a második sorban. A csomagtartó 288 literes, bővíthető, ötletes extrája a kalaptartóból kihúzható árnyékoló roló. Az ülések széltében nagyok, magasak is, de a vezetőülés lapja lehetne egy picit hosszabb. Cserébe viszont fűtött, a kormány pedig négy irányba állítható, ezért a vezetési pozíció jó.

Az új Cliót príma vezetni, a 106 lóerős common-rail dízelmotor még engem, az alapvetően benzinespárti vezetőt is meggyőzött. És itt jön képbe az öregedésem, ugyanis a 1.5 literes dCi erőforrás csodák csodájára nem a nyomatékával, illetve a rugalmasságával varázsolt el. Persze most nem a Clio dinamikáját akarom vitatni, hiszen gyári adatok szerint is mindössze 11,1 másodperc alatt gyorsul 0-100 km/h-ra, végsebessége pedig 190 km/h, ami nem rossz egy kis hengerűrtartalmú motortól. Nekem azonban sokkal inkább a Clio kultúráltsága, stresszmentes vezethetősége imponált. Az alacsony fordulatszámon rugalmas motor teljesen kiölte belőlem az agresszivitást, s ami a magyar viszonyok között ritka, jólesett vele a normál tempójú haladás. Nem éreztem kényszert előzgetésre, a Clióval nyugodt sebességgel tudtam közlekedni. Ráadásul takarékosan, a tempomat segítségével hosszú távon akár 5 liter alá is sikerült leszorítani az átlagfogyasztás. Az élvezetes utazáshoz hozzájárult az alacsony zajkomfort is, amit csak erős gyorsításokkal vagy gyakori visszakapcsolással lehetett elrontani. Szerencsére a hatfokozatú váltó működése teljesen hibátlan, megvezetése határozott, mégis vajpuhán csúszott be az egyes fokozatokba. A futómű érdekes karakterű, francia kocsiktól szokatlanul feszes, ám a legtöbb úthibát mégis kiválóan átlépte. Mégsem sportoló azonban, pedig a sok elektronikai rendszerrel ellátott fékrendszer teljesítménye fölényes.

A Renault-t jó birtokolni, „átmeneti” higgadtságomat a környezetem is érzékelte. Ezért és az első osztályú komfortja miatt a Clio szerethető, viszont sajnos meglehetősen drága. Ára vetekszik az alsó középkategóriásokéval, igaz tudása is hozzájuk közelít.