Az én autóm... - Renault Clio III RS Toro pirosban

Na, ez most meglehetősen nagyképűen hangzott, ráadásul nem is egészen fedi a valóságot, hiszen a szerelem köztem és a sportos Renault-ok között sokkal régebbre datálható (itt szögezem le, hogy mivel a saját autóm tesztjéről van szó, nem várhatnak tőlem objektív értékítéletet, de annyit mégis garantálhatok az olvasónak, hogy ennek ellenére kevésbé leszek elfogult, mint a mai magyar autóstársadalom jó része). Talán az egész akkor kezdődött, amikor a narancssárga, dupla csíkos Clio RS Team-et tesztelhettem... Az az autó, noha az alapváltozatéhoz képest kissé puritánabb felszereltségű volt, nagyon magával ragadott, legszívesebben vissza sem adtam volna az importőrnek. Valami hasonlót éreztem, amikor a fekete Megane RS F1 Team-et kaptuk meg, s miután a Clio III-as Sport kivitele piacra került úgy éreztem, nekem kell egy ilyen autó. Igen kell. Így 30 évesen is, talán már benőtt fejjel, több erős kocsi tesztje után is.

A paprikás kis francia vásárlása ráadásul meglehetősen jó boltnak ígérkezett, mondom mindezt annak ellenére, hogy az alapkivitel 5,5 millióba kerül. A kocsi ugyanis Nyugat-Európában jóval drágább, Ausztriában például 24100 euróért kínálják ugyanilyan felszereltséggel, ami testvérek között is 500-800 ezer forint többletet jelent. Itthon ugyanennyiért Fabia RS-t kaphatunk PD TDI dízellel, vagy kicsivel drágábban és jóval gyengébben felszerelt Ibiza FR-t rendelhetünk 130 LE-s dízel vagy 150 LE-s benzines kivitelben. A Cupra-kat az RS-énél szerényebb menetteljesítmények mellett is bizony már közel egy millióval drágábban adják, és szintén ezért az árért lehet hozzájutni az immár turbós Cooper S-hez, ami viszont 30 centiméterrel rövidebb és sokkal kevésbé használható a hétköznapokban. Dilemmám idején még sem a 207 RC, sem a Corsa OPC nem volt kapható a piacon, de ha most döntenék, akkor is csak az utóbbi jelentene valós alternatívát.

A mai nagyra nőtt kisautók világában amúgy sem nehéz a 4,5-5 millió Ft-os vételár közelébe kerülni, ha nem alul-motorizált belépőmodellt választunk, és egy-pár extrára is igényt tartunk. Ennek fényében már nem is tűnik olyan drágának az RS, főleg úgy, hogy már az alapkivitel is 8 légzsákot, blokkolásgátlót, kipörgés- és kitörésgátlót, tempomatot, CD-s rádiót, klímát és 17-es alufelniket kínál. Az RS tehát már alapban sem fapados, szinte minden benne van, ami szem-szájnak ingere - az automata klímát kivéve. Sajnos a Renault ezt a már korántsem luxus extrát 75 ezer forint felárért kínálja, és ami leginkább bosszantó, hogy a francia és olasz gyártóknál megszokott extra struktúráktól eltérően, önmagában nem, hanem csak a világítás automatikával együtt rendelve érhető el, ez további 50 ezret jelent. 125 ezer forint egy digit klímáért pedig nem kevés pénz, s az igazat megvallva a korábbi autómban is többnyire manuális módban használtam az alapváltozatnál kétségkívül kényelmesebb és mutatósabb berendezést. Akkor inkább már köszönöm, nem kérem! Hasonló a helyzet a xenonfényszorókkal: az alapban 150 ezerbe kerülő extravilágítást a gyakorlatban 250 ezer forintért kaphatjuk meg, mivel csak a fényszórómosóval és a kanyarfényszórókkal együtt rendelve juthatunk hozzá. A sajtófotókon jól nézett ki a Toro piros, ami ráadásul alapszín is, így végül egyetlen feláras tételként csak a gyári MP3-as rádiót kértem, ami 40 ezret kóstál.

A Clio III jócskán megnőtt, 4 méteres hosszával, 288 l-es csomagterével, 257,5 cm-es tengelytávjával (ami hajszálra megegyezik a Golf V, Octavia II, Leon-Altea-Toledo ötösfogat hasonló adatával) már az alsó-középkategória határait feszegeti. Szóval sejtettem, hogy nem amolyan kicsi-kocsival fogok közlekedni, hanem már egy jóval maszkulinabb jelenséggel falom majd a kilométereket. Legalábbis így gondoltam, aztán a valóság a sajtó anyagot is felülmúlta. Történt ugyanis, hogy teljesen más célból betértem a márkakereskedésbe, ahol egyszer csak elém tettek két kulcsot. Lassan kapcsoltam, mivel épp azt megelőzően kérdeztem rá, mire várható az autó, és még két héttel későbbi prognózist adtak meg a gépkocsi érkezési dátumának. De már ott volt. Kellemes meglepetés, mit ne mondjak... Ott állt a kereskedés udvarán. A színe talán még szebb volt, mint a sajtófotókon, és a 17-es felnik eszméletlen impresszíven hatottak. Ahogy méterről-méterre közelítettem meg az autót, egyre jobban tetszett. Amikor megrendeltem, tulajdonképpen csak a menetteljesítmények számítottak, de igazán jól nézett ki. Már ki volt konzerválva, nem borította az a viaszos védőréteg, úgyhogy ott állt előttem olaszos pirosban a gallok (na meg az enyém) legújabb büszkesége.

A kocsi sokkal harmonikusabb jelenség, mint a fotókon. Az alapváltozaténál szélesebb nyomtáv miatt komoly vállakat kapott az autó, amit első traktuson „csak" egy erőteljesebb és rendkívül agresszív köténylemez jelez, de a hatás a kocsi hátulján az igazi, amit a hátsó diffúzor még inkább feldob. A versenyautókat idéző elem ezúttal nem olcsó giccs, hiszen komoly (130 km/h-nál nagyjából 40 kg) leszorító erőt termel, ami feleslegessé tette a hátsó tetőspoiler alkalmazását. Leszorító erőre pedig szükség van, ugyanis nem az „egykettes" alapmodell úton tartása a sofőr feladata. Az utastérben komoly oldaltartású sportülések fogadtak, s szerencsére a vezetőé mélyebbre ereszthető, mint a II-esé. A beltér formái letisztultak és ergonómikusak, az anyagválasztás igényes. Komoly a minőségi különbség egy alap Authentique modell belsejéhez képest, ami ennyi pénzért már el is várható, de azért tegyük azt is hozzá, hogy ez nem minden márka esetében van így.