Pályafutásunk során nem sok típussal töltöttünk ennyi időt, mint a Dacia Dusterral. Összességében közel egy hónapot és sok-sok ezer kilométert autóztunk vele. Eddig!
Járt nálunk benzines, aztán dízel, meg a legdögösebb is.
Kettőről már olvashattak is az oldalainkon, most jön az harmadik, az utolsó, a
változatosság kedvéért ezúttal egy barna, egyötös dízel formájában. Simán
bevállalnám újra, akár tartós „kapcsolatra" is. Gyerünk hát!
Eddigi cikkeimben javarészt csak dicsértem a Daciát és a Dustert, most fordul a
kocka, jön a feketeleves, először a hibáit veszem számba. Kezdem rögtön a
legnagyobbal: Dacia. A márkanév hazánkban még mindig megbocsáthatatlan bűnnek
számít, mintha nevében élne tovább Ceausescu rossz szelleme, s „feje" felett
állandóan ott lebeg a pallos. Nem felejtünk, emlékszünk a kézbe maradó váltóra,
a tejeszacskóra a motortérből, a csikkekre, a csapnivaló minőségre, mindenre,
így sokszor lenéző mosoly, gúnyos pillantás a reakció... (de tényleg ez kell?
Tényleg ugyanaz a két autó?)
Folytatom, a kemény műanyagok, az egyenműszerfal, az olcsóságra törekvés,
csupa-csupa fekete pont, nem is értem, honnan veszi a bátorságot a román márka,
hogy ilyenekkel bombázza az esztétikai receptorainkat. A csomagtér-roló szintén
megmosolyogtató... és-és kb. ennyi. Hiába töröm az agyam, hiába keresgélek a
jegyzeteimben, nézem a Dusterről készített képeket, nem lelek több hibát, ezzel
aztán be is fejezhetném a cikket, ha csak a rossz tulajdonságokra lennénk
kíváncsiak.
Úgyhogy ismét csak folytatom, s elárulom, hogy a dízel Dacia Duster még engem
is meglepett. Méghozzá az 1,6-os benzines próbája és a renault-os pr-os, Géza -
ez jobb, mint a benzines - jóslata ellenére. Tán mondanom sem kell, nem hittem
neki. Hiába vannak ugyanis többségben a gázolajjal működő tesztautók, hiába
használom őket évek óta, járok és utazok velük, megkedvelni őket - őszintén -
nem sikerült. A dízel Duster viszont jobb, mint a benzines. El kell ismernem.
Még akkor is, ha ugyanolyan rövid váltóáttételekkel dolgozik, mint az 1,6-os. Vagyis
pörög ez is a hat fokozat ellenére, autópályán - a megengedett tempó környékén
- már hallani a 110 lovas dCi morgását. Közúton pedig az egyest se nagyon kell
használni, éppen csak kimozdítja a karosszériát nyugalmi helyzetéből, aztán
mehet a második, városban a harmadik, negyedik, országúton pedig természetesen az
ötödik, hatodik. Alacsony fordulaton húz a motor, 3000-es fordulat fölé nem is
érdemes pörgetni, ilyenkor a zajszint elfogadható, a dízeles morgás erőt
sugároz. Ha működési kultúrája nem is éri el a benzines kocsikét, karaktere
mégis jobban illik a négykerék-hajtású szabadidő-autóhoz.
Elsősorban ez a Duster is elsőkerekes, a Nissantól származó forgókapcsoló
segítségével kapcsolhatjuk az automata vagy a fix nyomatékelosztást - az
utastérből, nem kell hozzá kiszállni, mint anno az Arók esetében. Amúgy az
50:50 állásra nincs is szükség, a Dacia magától is mindent
megold,hegyen-völgyen, árkon-bokron vágtat előre, nincs akadály előtte-
legalábbis józanésszel. S még csak sajnálni sem sajnálja az ember különösebben,
erre született. Ennél is jobb hír, hogy nyílt úton legalább ennyire magabiztos
a Duster, a 110 lóerővel nemcsak jól mozog a forgalomban, de a futóműve, féke
szintén a helyzet magaslatán áll.
A karosszériájáról, az utasteréről a korábbi két tesztben talán már mindent
elmondtam: kívülről divatos, belülről nagy, jó nagy. Sikerkoncepció a javából,
jól használható családi kocsi, magas üléspozícióval, nagy csomagtartóval. A
felszereltségéből sem hiányzik semmi pótolhatatlan, és van még egy igazi
aduásza, az ára. A reklámban egyenesen botrányosan olcsóként hirdetik, s - a
konkurenciához képest - van is benne valami. Még ezért a majdnem fullos, dízel
Daciáért is csak 4 millió 550 ezer forintot kérnek. Én bevállalnám!
|
