Mítoszok földjén - Látogatás a Ferrari Múzeumban

Terra di Motori, Land of Motors, magyarul pedig Motorok Földje. Nem túl szerény elnevezés, de bizony maradéktalanul igaz. A Budapesttől alig 900 km-re fekvő itáliai Emilia-Romagna ugyanis valóban a benzingőz szerelmeseinek Kánaánja.

A környéken egyébként - a régió nevének megfelelően - csak úgy hemzsegnek a nevesebbnél nevesebb, kisebb nagyobb autó- és motorépítő manufaktúrák: mint például a Maserati, a Lamborghini, a Ducati, a Minardi, a Malaguti, a Minarelli, a Bugatti, a Stanguellini, a Dallara és a Moto Morini; de versenypályákból és autós rendezvényekből is akad itt szépszámmal.

Mi azonban - ahogy már korábban is említettem - ezúttal az ágaskodó paripa vagy másképp a "vörösök" történelmi szentélyére koncentráltunk, amely a 16 ezres kisváros Dino Ferrari nevű útján fekszik, a 43-as szám alatt. Eltéveszteni sem lehet a minden nap nyitva tartó múzeumot, óriási plakát, rengeteg parkoló autó és falra szerelt Ferrari jelzi, hogy megérkeztünk.

A modern üvegépületbe belépve az - elképesztő áraival letaglozó - ajándékboltba jutottunk. Felesleges 100 euró hiányában - mindezt egy ernyőért - azonban mi gyorsan letudtuk az egyébként sok értéket, érdekességet kínáló shopot, és megváltottuk a jóval olcsóbb (12 euró) belépőjegyeinket. Nem kis izgalommal közelítettük meg az első igazi kiállítási termet, amely - mint hamarosan kiderült - felbecsülhetetlen értékű Forma1-es kincseket, ereklyéket rejtett.

A kiállított - a látogatóban félelmet, ugyanakkor mérhetetlen tiszteletet ébresztő - "szivarok" jó része a Formula 1 azon hőskorából származik, amikor a versenyzők még hírből sem ismerték a „hansot", a kilométerórák még analóg mutatták a sebességet, a sebességváltás pedig nem a kormány mögötti fülekkel történt. Ennek ellenére borzasztóan tudtak repeszteni ezek a vörös gépek, például már az 1963-as, hathengeres versenyautó is 485 lóerős volt, a legbrutálisabb bestiák persze azért mégis a turbó-érából származtak. A falakon pedig a bajnokok, a nagy Ferrari-család képei vettek körbe minket, és nyomon követhettük a motorok, a karosszériák kronologikus fejlődését is.

Egy szinttel feljebb felfedeztük Luigit, a Verdák Ferrarikért rajongó, szerelő kisautóját, amely stílszerűen egy F430 társaságában múlatta az időt. Mellettük Luigi Iuniore állt, azaz egy 2007-es kiadású, vadonatúj 500-as. Ezután a ritka, különleges Ferrarik szobája következett, ahol utcai és versenyautók egyaránt jól megfértek egymás mellett.

A minden idők legjobb sportkocsijának megszavazott - 1962-es évjáratú - 250 GTO, vagy a Scaglietti, később PininFarina karosszériás versenyautó - 1953-as -, az 500 Mondial arra is nagyszerűen rávilágított, hogy régen sokkal elmosódottabb volt a határ az utcai és a versenyautók között, sőt legtöbbször ezek a - még ma is kiváló kondíciónak örvendő - veteránok mindkét aszfaltcsíkon kiválóan megállták a helyüket.

A győztesek sorát erősítette a 48-as évjáratú - Zagato vagy Touring karosszériával gyártott - 166 MM, szintén nagy tiszteletnek örvendett a korában az Amerikában is diadalokat arató 57-es 250 GT Testa Rossa, de a többiek (1966 Dino 206S, 1954 375 Plus, 1966 Dino 206. S) sem a vesztesek sorát erősítették.

A következő emelet újabb csodákat, újabb Ferrarikat hozott, mégpedig az országutakról. Talán mind közül a legfantasztikusabb az Enzo, amely ha akarná sem tudná letagadni az F1-es génjeit. Már a formája is abszolút elképesztő a 12 hengeres torpedónak, ám a menetteljesítményei még ennél is erősebb csodálkozásra késztetik az embert: 3,14 másodperc alatt eléri a 60 mérföld/órát, végsebessége pedig 350 km/h felett van. Elődjéről, az F50-es Ferrariról szintén csak felsőfokban lehetett beszélni, a mindössze 349 példányban készült modell az olasz cég fennállásának 50. évfordulójára készült. Menetteljesítmények terén már a mellettük parkoló 512 TR, azaz Testa Rossa sem állt rosszul, amely extrém széles és extrém alacsony karosszériájával hódította meg a rajongók szívét. Az 1968-tól 1976-ig gyártott Dino is a középmotoros sportkocsik hadát gyarapította, ám a nagy példányszámú kocsi hathengeres motorja miatt nem viselhette a Ferrari nevet. Sokan mégis a legjobb Ferrarik közé sorolták a később V8-as erőforrással is megrendelhető Dinót, melynek formája a tökéleteshez közelít. A 166 Inter pedig az első Ferrari GT-nek (Gran Turismonak) számított a maga idejében, vagyis a 40-es évek végén. Az elegáns kupé karosszériája a Carrozzeria Touring műhelyében készült, hosszú motorházteteje alatt pedig egy 1995 cm3-es V12-es rejtőzött. A gyönyörű állapotú Ferrarik mindenesetre csodálatos időutazásra csábítottak minket, amely a Forma 1-es nagydíjak történetének plakátokon való bemutatásával folytatódott. Ugyan a kiállítás nem hiánytalanul mutatja be a 60 éves Ferrari történelmét, a gyűjtemény egyszerűen csodálatra méltó - természetesen nem csupán a Ferrari-rajongók számára. Mi még biztosan visszalátogatunk ide, de lehet, hogy legközelebb egy másik márkát is kipécézünk magunknak.