A Juke is pont ilyen. Pedig kidülledő szemeivel
leginkább egy négykerekű kecskebékára emlékeztet, az izomzatát meg akár egy
gepárd is megirigyelhetné. Holott szabadidőautó, az úgynevezett városi
fajtából. Erre beleraknak egy 190 lovas turbómotort. Méghozzá a jobbik
fajtából! Értik ezt? Én sem, de nem is lényeg, inkább toljuk neki!
Nagyon, mert a 190 lóerő az 190 lóerő. A Nissan sem azért építtette be
valószínűleg a Juke-ba, hogy csak ötvennel és kilencvennel sétakocsikázzunk vele
állandóan, ahhoz elég az alap 1,6-os. Bár a kollégámnak sikerült, legalábbis ezt
mesélte, és a fogyasztási adatok is őt igazolták. Mikor beültem 6,9 liter/100
km-t mutatott a fedélzeti komputer. Nem sokáig maradt így...
Beállítottam az ülést, a kormányt - ami meglepő módon csak magasságban
állítható -, majd a tükröket, aztán megnyomtam az indítógombot, s a ménes
felébredt... Nem zajongtak, nem nyerítettek, csendben várták a parancsomat, a
jobb lábam nyomását. Egyelőre azonban semmi izgalom, finoman suhintok közéjük
az ostorral, fő a bemelegítés.
Ilyenkor nem is hinni, mi rejtőzik a lelkük mélyén, hogy állandóan csak futni,
rohanni akarnak, szállni a széllel, s szembe vele, lehagyni az ellenfeleket,
messze-messze. Legalábbis az első nagyobb gázadásig. Arra azonban még várni
kell.
Addig nézzünk körbe az utastérben, mit nyújt a Juke a lovasoknak. Azt már
tudjuk, hogy a volán csak egy irányban állítható, mégsem kényelmetlen a
vezetési pozíció. Ráadásul a többi gépkocsihoz képest magas, így remekül átlátni
belőle a forgalmat, parkolásnál meg a békaszemek segítenek, hátrafelé viszont
„szűkül a látótér". Ülni hátul is jó, kettőnek legalábbis, mert a helykínálat,
mint egy kompaktban, az anyagminőség szintén („kemény"), míg a színösszeállítás
merész. Illetve alapvetően sötét, amit feltűnő, vérvörös betétek dobnak fel. És
a fiatalos design, cső műszerek, érintőképernyős navi és digit klíma fogadja az
utasokat. Ehhez persze meg kell „tanulni" a középkonzol multifunkciós gombjainak
használatát is, s a „Nissan menetdinamikai vezérlőjén" máris mehet a Sport mód,
élesebb beállításokkal és harciasabb hozzáállással.
Pörögjünk mi is, figyeljük a turbónyomást, adjunk gázt, és tartsuk a
fordulatszámot 2500 felett! Ejha! Rég ültem ilyen autóban, amiben ennyire nyersen
érkezik az erő, amiben ilyen brutális az érzés. Egyszerűen nincs kedvem
leszállni a gázról, sírnak a kerekek, a kormány meg majd kiszakad a kezemből. Kapcsolni,
tolni, megint kapcsolni, újra és újra, akár hatszor is. Közben a négyhengeres
motor harsog, vijjog, süvít a turbó. Papíron egyébként „csak" 8-at tud a Juke,
szabadidő autókhoz mérten kiváló, de mégsem sportautókat megszégyenítő a
gyorsulás. 210 km/h-nál van a vége, de azt ki sem próbáltam, nem - az volt a -
lényeg. Hanem a zabolátlan erő érzete és uralása, az intenzív sebességélmény, a
kanyarok hajhászása, a féktelen rohanásvágy. Egyszóval adrenalin-túltengés a
javából. Hogy van Eco és Normal mód is?! Na, az engem egyáltalán nem érdekelt.
Egyébként a Juke kanyarodni is tud, a nagyobb szabad magasság nem zavarja a
városi szabadidő autót az ívek leírásánál. Hát persze, hiszen a futómű rázósan
kemény, illik az autó sportos karakteréhez. Összkerékhajtás viszont nincs,
úgyhogy laza talajon elég egy enyhébb emelkedő és máris eléri képességei
határait a Nissan.
Ne tévesszen meg hát senkit a vagány külső, tényleg városi gyerek a Juke. A
váltó áttételei rövidek, ezért autópályán hangos, a fogyasztás meg a 10 litert
közelíti, a csomagtartóról meg nem érdemes beszélni. Amit azonban vezetési
élményben nyújt, az ma már szinte megfizethetetlen. Ára persze van, 6.250.000
forintért lehet hazavinni. Ha lenne ennyim, ész nélkül szaladnék érte!
