Mintha november lenne, a szürke ég, a csontig hatoló
nyirkos hideg az általam nem túlzottan kedvelt téli hónap időjárását idézi, a
hangulatunk sem az igazi, ellentétben az esőével, mert az vígan és
végeláthatatlanul szakad. Pedig még csak szeptembernél jár a naptár, annak is az elején, éppen itt az ideje a
vénasszonyok nyarának, de ezúttal nyoma sincs a kellemes napsütésnek,
nyárutói melegnek.
Szóval nem éppen ideális az idő az autópróbáláshoz és a fényképezéshez, ehhez
jön még a szokásos dugó, ne csodálkozzanak hát, hogy legszívesebben hagynám az
egészet a fenébe, s visszabújnék a még remélhetőleg alig kihűlt paplanom alá. Mégsem
teszem, mert a Nissan Juke vár rám, annak is a legerősebb verziója, 190
lóerővel, amelyre tulajdonképpen már Genf óta fáj rá a fogam. Ha fele olyan jó, mint
a Qashqai, máris nyert ügye van, igaz, a rendelkezésünkre álló nagyjából
harminc perc nem hagy elég időt az alaposabb elemzésre, maximum futó
benyomásokat szerezhetünk.
Nem sokat foglalkoztam a külsejével, ígérem, hogy a cikkben azért még
visszatérek rá, hanem nyomban bepattantam a vezetőülésbe, s máris indítottam az
1,6 literes turbómotort. Gombnyomásra indult a 190 lóerős aggregát, de még
mielőtt D-be húznám a CVT váltó választókarját, gyorsan „magamra" állítottam az
ülés-kormány-tükör együttesét. Nem volt nehéz dolgom, a munka javát
elektromotorok végezték, és könnyű megtalálni az otthonos pozíciót. Végre jöhetett
a D, így gázt adtam, a Juke már a parkolóban irgalmatlanul meglódult. Aztán
irány Csepel, véletlenül sem főutakon, megcéloztuk a kis forgalmú mellékutakat,
ahol a Nissan gond nélkül vágtathatott előre. Van itt erő kérem szépen, a 190
lóerő az 190 lóerő, még a kézzel is kapcsolható automata váltó sem vett el az
élményből, pedig hozta a tipikus CVT viselkedést. Vagyis az erőforrás
felpörgött, hang megnőtt, a Juke meg gyorsult: egyenletesen, szépen, de
leginkább villámgyorsan. A direkt kormánnyal remekül terelgethettem a magas
építésű autót, a stabil, megdőlést alig engedélyező futómű viszont kemény a
rossz pesti utakon. Cserébe a négy kerékkel hajtott Juke esőben is magabiztosan
mozgott, persze az összkerékhajtási rendszer teszteléséhez feltétlenül hosszabb
idő szükséges.
Mikor alábbhagyott a 190 lóerő miatt érzett örömöm, s lecsillapodott bennem a
száguldásra biztató ifjonci hév, a Juke visszaváltozott csendes, polgári
autóvá, hangját szinte nem hallatta, a kormány és a pedálok finoman jártak, akárcsak
a Qashqai esetében. A magas üléspozícióból jól át lehetett látni a forgalmat, a kompakt
külső méretek pedig a parkolást és a manőverezést egyaránt megkönnyítették.
Hogy legyen okunk a nagyobb, s ezáltal talán praktikusabb testvérrel szemben a
Juke-t választani, hihetetlen fantáziadús belsőt és külsőt kínál, talán nem
túlzás és nem ámítás, ennek a kocsinak egyszerűen nincs párja. A helykínálatról
a csomagtartó méretéről, a praktikusságáról inkább majd a teszt során
nyilatkozom, de feltétlenül említést érdemel a fiatalosan játékos műszerfal és
középkonzol, valamint a jó felszereltség. Talán egyedül a kormány kerek
átlagosan, illetve a navigáció régi ismerős, a legtöbb részlet azonban egyedi
és meglepő.
A Juke formateve pedig egyszerűen eszméletlen, persze ízlések és pofonok... de
nekem nagyon bejön. Kivétel nélkül minden részlete, a széles kerékjárati ívei,
a nagy kerek első lámpái, a bumeráng formájú hátsó fényszórói, mind-mind remek
ötlet, s az összhatás sem kusza: sportos, dinamikus, fiatalos a Juke.
Kár, hogy nem olcsó, legalábbis a csúcsverzió, a 190 lóerős, CVT váltós Tekna 6
millió 740 ezer forint. Még szerencse, hogy van olcsóbb, persze gyengébb
motorral és nem ilyen felszereltséggel, az alapból még a klíma is hiányzik -
4millió 190 ezerért, de kit izgat, amikor így néz ki. Dízelrajongóknak pedig
ott az 1,5 dCi, 4 millió 490 ezer forintért.
