Nyomulunk ezerrel..., illetve csak 120-130-cal, egy
korábbi svájci büntetés ugyanis alaposan elvette a kedvünket a külföldi
gyorshajtástól. Állítólag már Olaszországban sem sokkal jobb a helyzet, ezért
inkább óvatosabban repesztünk. Úgy sincs sürgős dolgunk, meg hát a Renault
Kangoo-nk is ezt a tempót bírja leginkább...
 
Nem sietünk, nyaralunk, pontosabban olasz focikörutat
tartunk, és csak szombatra „vár" minket az Albinoleffe, Bergamo másodosztályú
csapata, a Juventus pedig vasárnapra. Egyelőre azonban még messze járunk
Bergamótól, hát még Torinótól, de már közeledünk első jelentősebb
pihenőhelyünkhöz, Udinéhez. 120-130-cal, azzal a sebességgel, amelynél még
egyaránt elfogadható a motor- és szélzaj. Mert a 85 lóerős, 62 kW-os
teljesítményű franciához csak ötfokozatú váltó jár, ami a megengedett felső
sebességhatárnál viszonylag nagy fordulatszámot garantál. A homlokfelület pedig
akkora, amekkora, a tükrök szintén óriásiak, így könnyű ugyan a Renault-val
manőverezni, viszont a szél is belekap.
Sebaj, minket nem zavar, mindkettőt elnyomja a távirányítós - alap - CD-s
rádió, pontosabban Vasco Rossi, majd Jovanotti hangja. Hiába, készültünk...
Melegítünk az olasz meccsekre, közben jókat vitatkozunk azon, hogy melyikük is
inkább az olasz Zorán. És izgulunk, hogy kapunk-e jegyet az Olimpico stadionba,
mert az még - az internetes oldal hibájából - jelenleg nincs nekünk. Egyébként
is tudatosan esett a választásunk a Kangoo-ra, nagy csomagterű, tágas,
légkondis és nem utolsósorban takarékos utazóautóra volt szükségünk.
Számításunk eddig bejött, a csomagoknak van hely dögivel - 650 liter
alaphelyzetben a raktér -, nekünk úgyszintén (magas, széles, kocka-építésű a
karosszéria), és az oldalsó toló-, valamint a kétfelé nyíló raktérajtók
kifejezetten praktikusak a „szűk" Itáliában. Meg aztán eddig nem fogyaszt sokat
a Renault, igaz viszonylag egyenletes sebességgel haladunk kevés fékezéssel és
gyorsítással. Csak az a fránya tempomat hiányzik, megkönnyítené az életünket az
autópályán.
  
De most már irány az udinei Listicket iroda, azaz a főpályaudvar, vagyis
elhagyjuk a gyors, biztonságos autópályát. Úgy véljük, hogy vége az unalomnak,
hamarosan alaposan tesztelhetjük a féket és a dudát, de tévedünk, a 100 ezer
lakosú kisváros - és a forgalma - a péntek este ellenére meglehetősen nyugodt.
A kiszállás mégis jólesik, különösen a hátsó utasoknak, akik nem panaszkodnak,
csak csendben megjegyzik, hogy üléseik inkább padnak minősülnek, s kartámasz
sincs a környéken. Elöl nincs ilyen gond, kipróbáljuk, tényleg jóval komfortosabbak
ezek a helyek, ezért önző módon „örökre" lefoglaljuk azokat. Ráadásul a látvány
is kellemesebb, a Scenic-ből származó műszerfal és középkonzol sokkal
elfogadhatóbb „élményt nyújt", mint a fejtámláink és a tarkónk, a hatalmas
szélvédő miatt meg zavartalanul élvezhetjük a táj-és városképet. Cserébe nekik
jutott asztalka, pohártartó, és rejtett üreg, sőt a „kincseket" rejtő
hűtőtáskát is ők bitorolják. Így mi csak akkor eszünk, iszunk, ha akarják...
Nyújtózkodunk, sétálunk, majd jegyet veszünk, illetve csak vennénk, mert
valamiért, valaki(k) nem akarjá(k), hogy bejussunk a Juventus utolsó hazai
mérkőzésére. Na, majd holnap, egy másik irodában, Bergamóban. Nem időzünk
tovább, nyomás fel az autópályára, közeledik az este, ezért a lovak közé
csapunk. Immár mind a 85 ló keményen dolgozik, a maximális, 200 Nm-es
nyomatékot is a lehető legjobban kihasználjuk, nyomul, igyekszik a Kangoo, el
sem hisszük, hogy 16 másodperc kell neki a gyorsuláshoz.
 
11 körül megérkezünk a lombardiai városba, elfoglaljuk a szállást, és étkezés
céljából nyitott vendéglőt keresünk. Olaszországban ez a kései óra ellenére sem
jelent problémát, s mi sem vagyunk túl fáradtak hozzá a sokórás utazás után,
azaz az áruszállító-egyterű jól vizsgázott. A vezetése is pofonegyszerű, nagy
szélessége ellenére kényelmesen, könnyen irányítható, a szervokormány, a
pedálok, a váltó, minden finoman működik.
Felfedezünk, csavargunk, van mit nézni Bergamóban, az alta Citta bőségesen
tartogat látnivalót, akár egész hétvégére is. Mi azonban délután már az Albinoleffének
szurkolunk, pechünkre győz az ellen, a Lecce (hajrá Vincze Pilu!), a Kangoo
pedig csak este jut újra szerephez. Akkor vágtatunk Torino felé, de valahol
Novara környékén, egy „nevenincs" kis hegyi faluban megállunk aludni. Erre
aztán megmutathatja a tudása legjavát a Renault, a szűk szerpentinek nem éppen
a legjobb minőségűek, mi azonban ezt csak a szemünkkel észleljük, mert ugyan a
magas építésű kocsiból sosem lesz kanyarkirály, az úthibákat viszont döbbenetes
jól elnyeli...
Elhagyjuk ideiglenes szállásunkat, a falusi „művházat", s meg sem állunk
Juventusig, akarom mondani Torinóig, a Stadio Olimpico-ig. Pénztárak zárva, a
helyi újság pedig teltházat jósol, szóval maradnak a jegyüzérek, a horror
áraikkal. Meg is ismerkedünk gyorsan eggyel, igyekszünk kialakítani magunkról a
„szegény magyar legények" képet, mindhiába, del Piero vélt papája dörzsöltebb
nálunk. És kb. 50 jegye van, nekünk egyetlen egy se, alkudozunk, a vásárlással
megvárjuk a legalkalmasabb időpontot, a meccs kezdetét. Bejutunk, élvezzük, ez
bizony nem az ETO-Újpest szint, az ellenfél a Catania, amely a kiesés ellen
harcol.
  
Hazafele szinte repül a Kangoo, másnap mindenkinek munka, így a visszaúton
csökken az óvatosság, a büntetéstől való félelem. Csak az ausztriai rossz
időjárás zavar be, a hegyekben félelmetes égszakadás fogad, megállapítjuk,
legalább a biztonsági csomag rendben. Magyarország felett csillagos az ég, az
autópályán a Kangoo messze gyári tudása felett teljesít, mindezt zokszó nélkül teszi, egyedül a sebességérzet
nagyobb a kelleténél. Bizonytalanságnak nyoma sincs, csak a fogyasztásmérő
kúszik gyorsabban lefelé, de ez már nekünk belefér.
 
Véget ért a túra, ahogy időközben az olasz bajnokság is, de sebaj, mert itt az
EB. Már a Renault Kangoo sem velünk tölti az idejét, mi azonban mindig jó
szívvel gondolunk vissza rá. Nyaraláshoz, kiránduláshoz keresve sem találni
ideálisabb partnert, tökéletesen megfelelt az előzetes elvárásainknak.
|
