Renault Wind - Mint a szél

Na, álljunk csak meg egy szóra, ez a szél inkább csak egy szellő. Legalábbis a Twingo RS-hez képest.

Persze megint túlzásba estem. Ha ugyanis pár évvel ezelőtt ilyen erős, ilyen gyors kocsi lett volna a fenekem alatt: 133 lóerő, 9,2-es gyorsulás, 201 km/h-s végsebesség - mindez akár tető nélkül. Hát örültem volna, mint majom a farkának. Most meg fanyalgok.

Mert nem ment, nem gyorsult, hiába toltam neki akárhogy; hörgött, ugatott, mint egy veszett kutya, mégsem éreztem a 133 ló erejét. (Úgy, mint a Twingo RS-ben.) A sebességmérő sem úgy kúszott a magasba, ahogy vártam... Sőt, az utolsó mentsvár sem segített, visszakapcsoltam, a fordulatszámmérő mutatója majd kiakadt, mégsem jött a tűzijáték; 6000-nél, fölötte is ványadt maradt a ménes.

Ványadt, de mihez képest. Az átlag kocsikat, a forgalom legtöbb résztvevőjét még így is simán alázza, veri a Wind, különösen, ha kanyarhoz ér. Ahogy fordul, ahogy kanyarodik a kék kisautó, az tényleg remek: tapadna a végtelenségig, mindig csak fordulna, rugózást viszont ne várjunk tőle. A Renault Sport mérnökei ezúttal megfeledkeztek a kényelemről, a kisautó a jóval komolyabb Clio, Megane RS-hez képest is sprődebb. Ebben persze a 16 colos felnikre feszülő, igen peres, 40-es gumiknak is szerepe van.

Még a kanyarodásnál is nagyobb élvezetet jelent a tető lenyitása. Világbajnok módon, 12 másodperc alatt, egyszerűen, villámgyorsan, gombnyomásra. Elfordítom a tetőn a „kapaszkodót", aztán ujjam a váltó előtti gombra, a tető pedig - külön helyre, a csomagtartót nem csorbítva - eltűnik. Ennyi, máris kész a roadster, ami inkább targa, jelentősen javítva a kilátást, főként függőleges irányba.

Vagy eddig nem említettem? A Wind olyan, mint egy bunker, előre kilátni, oldalra és hátra kevésbé, különösen a tető hátrafelé elnyúló tartóoszlopa zavar rendesen a képbe. De visszatérve az élvezeti faktorhoz, nyitott tetővel egészen más a hangélmény, a 16 szelepes motor hörgése, üvöltése szabadabban jut el a fülemhez, valódi sportautós feelinget kínálva. Úgyhogy egyre gyakrabban azon kaptam magam, hogy sapka és fűtés fel, és a januári napsütésben „le a tetővel", aztán nyomás... gázt neki. Kibírtam, nem fáztam meg, a bunkerszerű utastér nyitott tetővel is elég védelmet nyújt.

Rugózás nincs, az érzés bunkerszerű, mégis mindig szívesen pattantam a Wind volánja mögé. A rövid ülőlapú, jó oldaltartású, magasság-állítható bőrülések vonzók, a cső műszerek sportosak, a középkonzol viszont a Twingóból való. Remek fogású a kormány s a sebváltó, utóbbival kapcsolgatni is jó, határozottan kattan. A helykínálattal szintén nincs baj, sőt... talán oldalirányba korlátozott némileg.

A végére maradt a Wind formája, ami felettébb érdekes. Kivétel nélkül mindenki megbámulja, lépten-nyomon feltűnést kelt, egyszerűen kirí a tömegből. Való igaz, kevés ehhez hasonló gép mozog az utcákon, a Renault nagyon kitalálta. Vagy mégsem? Mert egyöntetűen senki sem merte szépnek nevezni a minit, talán nem véletlenül. Oldalról ugyanis diszharmonikus, hosszához képest magas és kicsit pufók a Wind, ellensúlyozva az orr és a far sportosságát.

Pedig szemből nagyon tuti, aprócska izomgolyó; a hátsó szárny- és lámpa-együttes szintén menő, úgyhogy akinek van majd' hatmillió forintja, ne habozzon. Egyetlen kabrió - elektromosan mozgó teteje - sem ilyen gyors, s egész évben remekül használható. Ja, és a csomagtartója éjjel-nappal, télen-nyáron, jó időben, rossz időben, mindig 270 literes.