Egyszerűen idegesítő! Mármint az emberek hozzáállása! Csak fújják, csak fújják az ősrégi beidegződéseiket, lejárt legendáikat, s közben képtelenek váltani, megújulni, mint például a Dacia.
Mert erről a Sanderóról én meg nem mondanám, hogy Dacia! De valószínűleg más sem! Aztán meglátják az emblémát, s jön a jól ismert, lenéző, de legfőképpen jogtalan mosoly! Érthetetlen! Mert a Sandero karosszériája modern, ötajtós, s abszolút divatos a terepes kiegészítőivel. Utóbbiaknak köszönhetően még az sem feltűnő, hogy magasabb az átlagnál, leginkább a városi szabadidőautókat idézi. És végre a Logannel szemben nem a legegyszerűbb „kockaforma", oldalát szép ívek, lendületes vonalak (pajzsmotívum) szabdalják, eleje-hátulja pedig letisztult, barátságos. S talán az Alfákkal, Mazdákkal nem veszi fel a versenyt szépség terén, de egy Volkswagennel, Suzukival szemben simán nyeri az összehasonlítást. Még a wartburgos csomagtér-nyitógomb ellenére is.
Az utasterében aztán már jó néhány ismerős, loganes részlet feltűnik, mégis sokkal barátságosabb, otthonosabb annál. Hihetetlen mennyit tesz egy kényelmes könyöklő, egy középső kartámasz, egy kis alumínium hatású díszbetét vagy néhány új gomb, mindenesetre ég és föld a két Dacia modell. Pedig az egyszerű műszerfal és középkonzol ugyanaz, az ablakemelők, a lámpakapcsolók a régiek, csak a klíma kezelőrésze változott meg, ami azt is jelenti sajnos, hogy még mindig a gyári Blaupunkt „hi-fi" szolgáltatja a zenét.
Az viszont szerencse, hogy megmaradt a Dacia limuzin kiváló helykínálata, hiába rövidebb a Sandero kasztnija, ha a tengelytávja kifejezetten nagy. A kabinban „érezni" a 2588 mm-t, de nemcsak a lábtér nagy ám, hanem hátul, széltében és magasságban is van elég hely - oldalirányban akár három embernek. A vezetőülés kényelmes, pozíciója alapra magas, hiába állítható. A csomagtartó 320 literes, nagy nyíláson keresztül pakolható, s lehet bővíteni.
A motorháztető alatt szintén ismerős egység dolgozik, az 1,4-es, 75 lóerős Renault erőforrás. Jól bevált, kipróbált motor ez, amely derekasan teszi a dolgát a Sanderóban: nem repíti ugyan az alsó-középkategóriás nagyságú autót, de ereje minden forgalmi helyzetben elég. Gyári adatok szerint 13 másodperc alatt gyorsul 0-ról 100 km/h-ra, mi ezt nem nagyon erőltettük a bejáratós időszaka miatt, de dinamikája alapján nyugodtan hihető. Végsebessége 160 km/h, sebességmutatója szerint azonban viszi a 170-t, az autópályás sebességhatárt csendben, nyugodtan tartja. Előzésekhez, gyorsításokhoz azért érdemes pörgetni, magasabb tartományban használni a nyolcszelepes aggregátot, de amúgy normális, nyugodt utazáskor csendes a belső. A könnyen kapcsolható manuális sebességváltó fokozatkiosztása is ezt szolgálja, nem hiányzik túlságosan a hatodik sem, kár, hogy érezni rajta vibrációt. A pedálok vajpuhán működnek, az új mintájú volán viszont a kelleténél nehezebben jár, én változtatnék az arányokon, az előbbi „rásegítéséből" elvennék egy kicsit az utóbbi javára.
A magas, strapabíró futómű már-már csodákra képes, a magyar úthibákat egyszerűen kiröhögi, ugyanakkor meglepően stabil, magabiztos futást garantál. Kanyarokban azért egy kicsit dől a karosszéria, de még végsebesség közelében sem veszélyes a dolog, tényleg meglepő. Városban öröm, hogy a Sandero kis körön fordul, csak hát, ugye, a kormány lenne egy kicsit könnyebb, és a blokkolásgátlóval felszerelt fékrendszert sem érheti kritika. Pláne, hogy rendes, Continental gumik voltak a tesztautón. A Sandero reális fogyasztását a kevés kilométer miatt nehéz megítélni, mértünk 9 literes és 7,2-es átlagot is a teszt folyamán.
És a végére is maradt egy óriási aduja a Sanderónak, természetesen az ára. Még egy ekkora autót ennyi pénzért lehetetlen találni a piacon, az ötajtós Dacia legjobban felextrázott változata sem kerül három millióba. Szóval tulajdonképpen egy kompakt modell kisautó árban, ráadásul nincsen olyan tulajdonsága, amit az ára ismeretében ne lehetne elnézni neki. A Dacia levetkőzte régi - rendszerváltás előtti - rossz tulajdonságait! Nekünk vajon sikerül?
