Oké, azért biztos akadnak néhányan. Például fundamentalista
ős-Volvo rajongók, akiknek a kocka forma - még mindig - egyet jelent a
biztonsággal és a praktikummal, s csak akkor autó az autó, ha a műszerfali és
középkonzoli kapcsolók kesztyűben is tévedés nélkül kezelhetők. Aztán rögtön ott
állnak mögöttük a sorban azok, akik centiméterszalaggal mennek kocsit venni, s
többre értékelik a számokban kifejezhető tudást a valódi szépségnél,
karakternél; vagyis az ingyenes házhozszállítás lehetőségéről lemondó, mániákus
hűtőszekrény-, konyhabútor- és plazmatévé-cipelők. Nem folytatatom a sort, a
lényeg, hogy a Volvo V60 (D5) nem nekik szól.
Bár nem tartozom egyik fanatikus csoport tagjai közé sem, mégsem fogok kesztyűs
kézzel bánni ezzel a svéd -(kínai) kombival, s rögtön a hibáival kezdem az
elemzést. Felcsapok centiméterrel szaladgáló, katalógusadatokat kívülről fújó
vásárlónak: a V60 csomagtartója - kalaptartóig pakolva - 430 literes. Egy Volvoé!
Vajon képes ezt ellensúlyozni azzal, hogy teljesen sík felületek határolják,
hogy okos ötletekkel - kihajtható válaszfallal és rögzítési lehetőségekkel -
van teli, ráadásul még bővíthető is?! Radikálisan racionális csomagolóként
szerintem igen, de valószínűleg néhányan inkább elfordulnak tőle, a Ford Mondeo
és társai felé, melyek 500 liter feletti raktérrel büszkélkedhetnek.
Sajnálhatják, mert nem tudják, hogy mit hagynak ki...
Igaz ez akkor is, hogyha az utastere sem tartozik az óriások közé, illetve
inkább az a megfogalmazás a helyes, hogy vannak nála nagyobbak. De kit érdekel,
amikor egyszerűen jó beleülni? Mit beleülni, legszívesebben ki sem szállnék
belőle, s általában az utasok is így vannak vele. Képeink, szavaim mit sem
adnak vissza abból a kényelemből, stílusból, otthonosságérzetből, amely
vendégmarasztalóvá varázsolja a középkategóriás autót. Egyszerűen ki kell
próbálni. Az mindenesetre tuti, hogy nemtől, kortól, kilóktól és magasságtól
függetlenül mindenki jól érzi magát a Volvóban, elöl-hátul, úgy, hogy közben
egy kilencéves gyereknek is lejön belőle a prémium érzés. Nem vicc!
Ha a részleteket nézem, akkor is megvan benne minden, ami a sikerhez kell:
kényelmes, jól formázott ülések, látványra is szép, finom tapintású bőrkárpit, ergonomikus,
mégis fantáziadús műszerfal és középkonzol, hangulatos színösszeállítás,
napfénytető, rekeszek és tárolók garmadája, első osztályú kényelmi és
biztonsági felszereltség. Sőt, még egy kicsivel több is, mint várható: magyar
nyelvű kezelési menü és egy jó nagy adag Volvo-feeling.
Plusz egy remek dízelmotor, D5-ös kódnévvel, öt hengerrel, 205 lóerővel és
gőzmozdonyokat megszégyenítő nyomatéközönnel. A 410 Nm-es csúcsnyomaték, 7,9
másodperces gyorsulás és 235 km/h-s végsebesség ellenére mégis inkább kényelmes
gyorsvonat, mint megállíthatatlan szuperexpressz a D5-ös, ha már éppenséggel a
vonatoknál tartunk. Persze, ahogy a számokból is kiderül, menni nagyon tud a
kombi Volvo, méghozzá nagyon-nagyon, nem utolsósorban az állítható
karakterisztikájú futó- és kormányműnek köszönhetően. Gombnyomásra (Comfort,
Sport és Advanced) mindkettő felkeményedik, megkeményedik, élénkebb lesz a
gázreakció, s a Volvo V60 sínautóként követi a kanyarokat. A Geartronic
automata sebességváltó pedig magasabb fordulatszámokat engedélyez, bár a
common-rail erőforrásnak gyakorlatilag mindegy, hogy hol áll a fordulatszámmérő
mutatója. Én magam is váltogathattam volna a fokozatok között, de szinte sosem
jutott eszembe, hogy átvegyem a néha gondolkodó, egyébként meg finoman működő
szerkezet szerepét.
Mint ahogy a Comfort módot előnyben részesítettem a többihez képest, a Volvo
karakteréhez - az igen sportos külseje ellenére - sem illik a túl dinamikus
használat. Kényelmesen, nyugodtan suhanni, az az igazi, észrevétlenül átlépni a
kellemetlen magyarországi viszonyokon, magunk mögött hagyni a kilométereket. És
a motor hangja... szinte hihetetlen, hogy ezt mondom egy dízelre,... eszméletlen. A
diszkrét, visszafogott „alaphang" gázadásra erőt sugárzó, mély morajlássá
változik, vrrrrrmmm, mondja a D5, s néha csak úgy élvezetből muszáj a jobb
pedálra lépni. Mindezt ráadásul nem bünteti eget rengető fogyasztással az
öthengeres, marad a földön, nagyon a földön. A 6,7 literes tesztátlag
mindenesetre ezt mutatja.
Ezzel akár véget is érhetne e teszt, mégsem teszi, hiszen még nem szólt(am) az
autó formájáról, ami igazán méltatlan dolog lenne a Volvóval szemben. Nem
kocka, nem szögletes, baromira jól néz ki. Maradt néhány tipikusan volvós formajegye,
mint a széles vállai, a hűtőmaszk és az embléma együttese, de mindezt fiatalosan,
modernül és divatosan adja elő. A LED-es fények, a krómmal kiemelt sportos
övvonal és a hatásosan elhelyezett díszítőelemek ellenére sem hivalkodó, hanem ízléses.
Szóval épp ideje volt a Volvónak elvetni a kockát!
