Az 1967-es Alfa Romeo 33 Stradale az egyik legizgalmasabb autó, amit az olasz márka valaha gyártott. A „szükséges szépség” filozófiájának megtestesítője, amely így optimális egyensúlyt teremt a kifinomult mechanikus tartalom és az azokat körülvevő stíluselemek között, s azóta is ihletet mutat az Alfa Romeo jövőjének.
A hatvanas évek a gazdasági fellendülés, a társadalmi és kulturális megváltás időszaka volt. Az automobil a vágy tárgyává lépett elő: az elegancia, a sebesség és az exkluzivitás jelképeként tekintettek rá. Az Alfa Romeo élén akkoriban Giuseppe Eugenio Luraghi állt, és sokoldalú, művelt vezetőként arra törekedett, hogy a márkát visszavezesse a nemzetközi motorsport élvonalába - oda, ahol az évszázad első felében siker és dicsőség övezte a tevékenységeit.
1964-ben Luraghi elnök úr úgy gondolta, eljött az ideje, hogy az Alfa Romeo hivatalosan is visszatérjen a motorsport világába. Felkérte hát a munkatársait, hogy hozzanak létre egy olyan autót, amely sikerrel szállhat versenybe a nagyközönség és a sajtó osztatlan figyelmét élvező kategóriában, a sportautó világbajnokságban (a mai WEC elődszériájában.)
Az 1960-as évek derekán az Autodelta átköltözött Settimo Milanesébe. Így közelebb kerültek az Alfa Romeo gyárához, és ami ennél is fontosabb volt, a Balocco tesztpályához. Az első Alfa Romeo Tipo 33 váz, melyhez a repülés világából szerzett tapasztalatokat is felhasználták, 1965-ben érkezett meg az Autodelta műhelyébe. Ennek az aszimmetrikus, H alakú csővázas szerkezetét könnyű alumínium ötvözetből készítették el, integrált üzemanyag-tartályokkal. Elöl magnézium segédvázon rögzítették az első felfüggesztést, a hűtőradiátorokat, a kormányművet, valamint a pedálsort. A motort és az erőátvitelt hosszában, hátra és középre építették be. A karosszéria üvegszál-erősítésű műanyagból készült, így az autó össztömege nem haladta meg a versenyszabályzatban minimálisan előírt 600 kilogrammot. Ez a könnyű építésmód ezúttal is az Alfa Romeo titkos fegyverének bizonyult.
A fejlesztésre rendelkezésre álló idő túlságosan rövid volt egy ilyen ambiciózus és innovatív projekt megvalósítására. Csaknem két év telt el, mire a 33-as készen állt a versenyzésre. Az első teszteken a TZ2 soros négyhengeres, 1570 köbcentiméteres erőforrása került az autóba, de ezzel párhuzamosan megkezdődött egy vadonatúj, kétliteres V8-as erőforrás tervezése, azzal a céllal, hogy a csúcsteljesítménye elérje a 260 lóerőt.
Mivel a világ hallatlan lelkesedéssel fogadta a hírt, hogy az Alfa Romeo visszatér a versenyzés világába, a márka vezetése 1967-ben úgy döntött, hogy erősen korlátozott példányszámban elkészíti a 33-as közúti használatra szánt változatát. A teljesen egyedi konstrukciójú modell a Tipo 33 versenyautó teljesítményét a mindennapi használatot lehetővé tevő komforttal és vezethetőséggel társította. A forma megálmodásával Franco Scaglionét bízták meg.
Scaglione egy ősi firenzei nemesi család sarja volt, aki eredetileg repülőmérnöknek tanult, ám a háború közbeszólt és besorozták. A líbiai frontra került, ahol Tobruknál hadifogságba esett, s csak 1946 végén tért vissza Olaszországba. Eredeti tanulmányait nem kívánta folytatni, inkább autótervezéssel kezdett el foglalkozni. Előbb Pinin Farinával, majd Bertonéval dolgozott együtt, végül szabadúszóként helyezkedett el. Scaglione műszaki ismereteit és merész kreativitását mozgósítva alkotta meg eme négykerekű mesterművét, a 33 Stradalét, mely az innovatív formavilágot fejlett aerodinamikai és funkcionális megoldásokkal kombinálta.
Az Alfa Romeo 33 Stradale kupé mindössze 99 centiméter magas volt, ajtajai felfelé nyíltak. Egyike volt azon kevés sportmodelleknek, amelyeket közvetlenül egy versenyautóból vezettek vissza; a motorsportból átemelt, kiemelkedő műszaki megoldásai még ma, 56 évvel később is felülmúlják a modern, kifinomult autók technológiáját. A 33 Stradale teljesen felnyitható cofango idomai jóvoltából a szerelők könnyen és gyorsan hozzáférhettek a gépészeti komponensekhez. A közúti járművek között elsőként alkalmazott, előre és felfelé nyíló ajtók pedig nagyban megkönnyítették a beszállást a nem egészen egy méter magas autóba. A 33 Stradale ugyanakkor más pontokon is eltért a versenyváltozattól. Tengelytávját például 10 centiméterrel megnyújtották, hogy tágasabb lehessen az utastér, az alumínium vázszerkezetet pedig acélra cserélték.
A dizájn mellett mindig is a motor volt az Alfa Romeo modellek másik kulcsfontosságú eleme, és ez alól a 33 Stradale sem jelentett kivételt. A versenyautóból származó erőforrást alumínium és magnézium ötvözetekből építették, mechanikus befecskendező rendszerrel. A 10:0 sűrítési viszonyú, 2,0 literes, V8-as motor legnagyobb teljesítménye 230 lóerő volt 8800/perc fordulatszámon, maximális forgatónyomatéka elérte a 206 Nm-t. Az autó minimális tömegével együtt ezek a teljesítményadatok a korabeli szupersportkocsikhoz méltó menetdinamikát eredményeztek. A végsebessége meghaladta a 260 km/h-t, a 33 Stradale álló helyzetből 5,5 másodperc alatt gyorsult 100 km/h-ra. 
A 33 Stradale hivatalos világpremierjének az 1967-es Torinói Autószalon adott otthont, bár a modellt pár héttel korábban, közvetlenül az Olasz Forma-1-es Nagydíjat megelőzően, az Autodromo di Monzában már bemutatták néhány kiváltságos rajongónak. 
A 33 Stradale korának legszebb és legdrágább sportautója volt. Csaknem 10 millió lírába került, miközben rangos versenytársaiért sem kellett többet fizetni 6-7 millió líránál. 1967 és 1969 között mindössze tizennyolc példányban épült meg ez a csodálatos autó. Ezek egyike ma az aresei múzeum gyűjteményét gyarapítja; a rendkívül ritka 33 Stradale kivételesen vágyott kincsnek számít gyűjtői körökben.
