Amikor a világ még gőzmozdonnyal, lovakkal, biciklivel vagy gyalog közlekedett, egy tunéziai uralkodó úgy döntött, hogy ő inkább az olaj és benzin szagát szeretné maga körül érezni. A Peugeot Type 4 nemcsak egy autó a XIX. század végéről, hanem mozgó szobor, uralkodói trón és műszaki bátorság is egyben.
Képzeljünk el egy korszakot, amikor az „automobil” szó hallatán az emberek még egészen másra gondoltak, mint manapság – legalábbis azok, akik egyáltalán tudták, miről van szó. 1892-ben járunk. A Peugeot már néhány éve kísérletezik a belső égésű motorral, de a legtöbben még úgy tartják, az efféle szerkezetek legfeljebb vásári mutatványra jók. Aztán megérkezett a Peugeot Type 4 Vis-à-Vis, és mindenki másképp kezdte látni a jövőt. A „Vis-à-Vis” elnevezés már önmagában is különös: annyit tesz, hogy „szemtől szemben”. És valóban – ebben a kocsiban nem az összes utas nézett előre, hiszen a két üléssor egymással szemben volt. Mintha egy aranyozott hintó belsejét ültették volna át egy benzinszagú négykerekűbe. Hátul a sofőr, vele szemben a vendégek – a társalgás garantált volt, a kényelem már kevésbé. De a kor ízléséhez ez illett: az autózás nem a sebességről, hanem a megjelenésről és a státuszról szólt. A Type 4 története azért is különleges, mert a Peugeot nem valami névtelen úriembernek építette, hanem Ali III. tunéziai bejnek, azaz az ország – akkori francia protektorátus – uralkodójának. A bej – aki egyébként híres volt európai ízléséről és francia kapcsolatairól – úgy döntött, hogy az elsők között lesz, aki automobilon hajtat végig palotája kertjében. Nem kocsis, nem ló, nem teve – motor! Az udvaroncok valószínűleg rémülten figyelték, hogyan pöfög az uralkodó körbe a porban, de a bej elégedetten mosolygott: az új kor elérte Tunéziát.
A Peugeot mérnökei mindent megtettek, hogy az uralkodó méltó járművet kapjon. A Type 4-et ezért gazdagon díszítették: aranyozott elemek, faragott fa és különleges üléskárpitok tették királyivá az amúgy meglehetősen egyszerű szerkezetet. A korai autókban még semmi sem volt szabványos – mindent kézzel faragtak, illesztettek, hajlítottak. A fennmaradt Type 4 is inkább tűnik műtárgynak, mint közlekedési eszköznek. A bej kocsiját díszítése teszi teljesen egyedivé: megrendelése alapján margarétákkal díszítették a járművet – ez is lett a fennmaradt és restaurált darab beceneve. A motor – nos, az sem a mai értelemben vett erőforrás. A Daimler-féle, 1026 köbcentis, V2-es benzinmotor mindössze 3,75 lóerőt teljesített, és körülbelül 25 km/h-s végsebességet tett lehetővé – ha a szél is éppen jó irányból fújt. Bár a Peugeot-nak ekkoriban már volt saját motorja, de azt egy uralkodó számára készített egyedi autóba nem találták elég erősnek (565 cm3 és egy lóerő). Akkoriban a Peugeot Typ 4 maga volt a csoda. Gondoljunk csak bele: a legtöbb embernek még a kerékpár is újdonság volt, erre jött ez a pöfögő szerkezet, amelyik magától ment! Nem csoda, hogy a járókelők keresztet vetettek, amikor meghallották közeledni.
A vezetés persze még külön tudomány volt. Kormánykereket például nem használtak – helyette karokkal és rudakkal lehetett irányítani a járművet, miközben a sofőr a motor zabolátlan hangját próbálta megfejteni. A pedálok és kezelőszervek sem ott voltak, ahol ma. A parányi motor hátulra került és lánccal hajtotta a hátsó kerekeket. Minden út kalandnak számított: ha sikerült elindulni, az már fél győzelem volt. S ha megállni is – az volt az igazi hőstett. Mai szemmel nézve kezdetleges technikája dacára a Type 4 mégis valami jelentőset és újat szimbolizált. A modernitás ígéretét hordozta, még ha csak négy darabot is építettek belőle. Egyikük a bejé lett, a másik három Franciaországban maradt – de mindegyik a Peugeot új korszakát jelezte. A cég, amely korábban kávédarálókat, borsörlőket és szerszámokat gyártott, végérvényesen az automobilok felé fordult. Ha ma rápillantunk az uralkodó egykori Type 4-ére – például a Peugeot sochaux-i múzeumában –, olyan érzésünk támadhat, mintha egy másik világból érkezett volna. A karosszéria inkább hasonlít hintóra, csak éppen lovak nélkül. A küllős kerekek, a vékonyka gumik, a nyitott ülések mind arról mesélnek, hogy az autózás akkoriban még nem volt hétköznapi dolog. Az emberek kiöltöztek, ha autóba ültek. Sőt, sokszor a sofőrnek is cilinder járt, hiszen ez elsősorban társadalmi esemény volt, nem pusztán közlekedés. Ma már csak mosolygunk ezen. De a Type 4-ben benne van minden, ami az autózásban varázslatos.
Az első lépések, az útkeresés bátorsága, a függetlenség. A pillanat, amikor valaki – legyen az francia mérnök vagy tunéziai uralkodó – úgy dönt, hogy megpróbál valamit, amit addig senki sem mert. Hogy talán jobb lesz, ha nem ló húzza, hanem motor tolja. És hogy az ember képes uralni a technikát, még ha akkoriban ez sokszor fordítva tűnt igaznak. A Type 4 már több mint 130 éves, de még mindig eleven. Ha az ember hallja, ahogy a kis V2-es életre kel egy veterán találkozón, az egész múlt egyszerre mozdul meg. Ott pöfög benne az emberi kíváncsiság, a mérnöki makacsság és a vágy, hogy kicsit gyorsabban, kicsit messzebbre jussunk. Ha belegondolunk, minden mai Peugeot, minden elektromos SUV vagy sportos GT is ebből a bájosan naiv kísérletből nőtt ki. Mert az autózás történetét nem a sebességmérőn kezdték írni – hanem egy hintószerű, aranyozott, nyikorgó szerkezeten, amelyben az utasok egymással szemben ültek, és közben próbálták elhinni, hogy a jövő tényleg megérkezett. Ha legközelebb elsuhan mellettünk egy elektromos Peugeot, gondoljunk arra, hogy minden egy tunéziai bej poros udvarán kezdődött, nem egészen négy lóerővel, de rengeteg fantáziával.
